Romantikus komédia mértéktartóan adagolva – Őrült, dilis, szerelem

Az amerikai romkomoktól megszokhattuk, hogy mindig teljesíti, amit bevállal: néhol vicces, nagy szerelmi igazságokat dörgöl az orrunk alá, a második harmadban elsüti a mindennek vége szindrómát, végül mindenki jól jön ki a dolgokból. Itt sincs másképp, max. annyi különbséggel, hogy látványosan próbálja kikerülni a kliséket. Pont ez a baj.

Steve Carell tutyimutyi irodapatkány (melyik filmjében nem az?!), akit felesége (Julianne Moore) el akar hagyni, mivel megunta a férfiatlan ura tehetetlenségét, emiatt a férfi változtatni akar, márpedig ő megmutatja, ki az úr a háznál. Segítségéül Jacob (Ryan Gosling) szolgál, akit annyira túlszexualizáltak az írók, hogy látványosan sziporkázik a szerepben (vélhetően csak saját magát kellett eljátszania a vásznon). Csajozási tippek, tini szerelem, nagy összeröffenések a másik háta mögött, végül látványos kibékülés és „azéletmegytovább” lezárás.

Igazából sok ellenvetést nem tudok felhozni, hogy miért maradt ennyire középszerű ez a film az olykor felkacagtató jelenetei és Gosling határozott oltásai ellenére is, de leginkább a Carell által kimondott nagy igazság miatt, amelyet egy veszekedés után lő el, amikor megered a szánalomra serkentő, „szerelmetes” eső: „Micsoda közhely”. És valóban. Végig küszködik a film a frappáns fordulatokkal (egy nagy csattanó be is talál a közepébe), próbál reálisan gondolkodni az életről, a kapcsolatokról, a szerelemről, mindezek ellenére beveti a nagy közönség előtti szerelmes vallomás enyhén gyomorforgató taktikáját, amivel a korábban kitűzött célt is szem elől téveszti, miszerint ne legyünk már hasonlóak a korabeli, amcsi romkom nagyágyúkhoz. Gosling egyértelmű személyiségváltozása a film vége felé abszolút derékba töri a kellemesen szövögetett fonal ívét, helyette megmaradhatott volna az a macsó nagyágyú, akit az első háromnegyedben megismertünk. Meglepő módon hiába láttuk már ezerszer a mézesnyálas összedőléseket, mennek rá az emberek, hiszen egy randira mi sem ideálisabb, mint egy hasonló jellegű vígjáték, mely nem akar elgondolkodtatni, csak kikapcsolni, egymásra hangolni, mert ez kell a népnek: Happy end, mely után vélhetően soha többé nem beszélünk erről a filmről.