Azok a ’20-as évek show – Éjfélkor Párizsban

Woody Allen legújabb filmjében régi témákat feszeget a maga neurotikus módján, azonban a hangulat és a környezet kedvenc városára és oly mélyen tisztelt évtizedére korlátozódik, ahol Gil (Owen Wilson, mint a rendező alteregója) rájön, hogy legboldogabb csak a nosztalgia városában lehet.

A mester mindig is a szélsőségek pengéjén lavírozott, enyhe skizofréniát kiváltva ezzel a döntésképtelenségével: New Yorktól való mélabús függése és a Párizsban elérhető művészi kiteljesedés vágya. Már a Hollywoodi történet végén is hőn szeretett Párizsáért mondott egy imát, itt kicsúcsosodik a szentélyállítás munkálata. Képzeljük el, hogy barangoló művészlélekként (természetesen íróként) és meg nem értett filozófusként céltalanul barangolunk a francia főváros kedves kis szűk utcácskáin, amikor egy régebbi típusú gépjárműből ki nem szól egy férfi, hogy szálljunk be és elszáguld velünk a ’20-as évek Párizsába. Minden nagy múltú alkotó felsorakozik az éjszakai mulatókban, és egzisztencialista problémákat vetnek fel műveikkel, emberekkel és az élettel kapcsolatban. Szórakoznak, iszogatnak és élvezik az értelmiségi körök életművészi státuszát – mintha egy rakat bölcsész elmélkedne arról, hogy mihez is kezdjenek a diplomájukkal.
A film egyvalamiben mindenképp tarol: atmoszférateremtésben. Felkarolja a legendássá vált művészeket: megjelenik Cole Porter, Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, T. S. Elliot, valamint Dali és Bunuel is (akinek az Öldöklő angyalra tett utalása egy mondatban összefoglalta a film lényegét: „De miért nem tudnak kijönni a szobából?”). Az éjszakák sajnos reggelre véget érnek, így vissza kell térnie a jelenbe menyasszonyához, Inezhez (Rachel McAdams). A régmúltban időközben Gil beleszeret a festők múzsájába, Adrianába (Marion Cotillard), azonban szerelmük beteljesülése halálra van ítélve, hiszen évtizedek választják el őket egymástól. Az álomra és a valóságra is történik valami utalás, azonban nem az a film lényege, hogy hősünkkel ezek a kiruccanások valóban megtörténnek-e, vagy csak vágyálmaiba menekül a felnőtté válás elől (házasság), hanem képeslapszerű emlékfilm a rendező tökéletesnek vélt világáról. Az élvezeti értéken talán az alapkonfliktus ronthat, ahol szintén egy összeférhetetlen pár kerül a középpontba, akik csak „elélik” az életet egymás mellett, ez pedig mindig ugyanúgy végződik Allen munkáiban. Emiatt sajnos kiszámítható a végkifejlet, összességében viszont egyetlen főszereplője van a filmnek és ez maga Párizs. Holnaptól bárki megtekintheti a mozikban!